Az írás egyfajta terápia is! Ki lehet írni a bánatot, örömet, temérdek érzelmet!

A ” Hogyan írjunk regényt?” szeminárium alatt rengeteg tapasztalatot szereztem. Nem csak felismertem a saját határaimat, de megtanultam figyelni az időbeosztásra is, és önmagamat is jobban megismertem! Hétről hétre haladtam a regényemmel, miközben újabb és újabb tananyagokat és értékeléseket kaptam!

Viszont már a képzés legelején szembesültem azzal, hogy ide nem elég a képzelet, és a jó szókincs! A regényírásnak is megvannak azok a bizonyos szabályai, amit semmiképp sem lehet kikerülni, vagy elodázni, igenis pontról pontra végig kell vinni, nekem pedig nem csak azt kellett fejben tartanom, hogy a gyilkos milyen módszerekkel végez az áldozataival, vagy éppen milyen nyomra bukkanjon a főszereplőm, hanem technikailag is megfelelően kellett felépítenem a történetem!

Csakhogy, a képzés felénél kifogyott belőlem a szusz! Megtorpantam, és lelkileg sem voltam jól. Ezt pedig egyenesen követte a fizikai erőm csökkenése is, karácsony tájékán egész egyszerűen elfogytam, és lebetegedtem. Elértem a teljesítőképességem határát, így nem volt mit tenni, néhány dolgot el kellett engednem. De nem a regényírást! Két hét szünetre mentem, ahol kipihentem magam, sokat beszélgettem a mentorommal, és a családommal, barátnőimmel, míg végül visszataláltam a helyes ösvényre! Kellett egy alapos helyrerázás, vagy mondhatjuk fejmosásnak is, és érdekes, hogy mindig onnan kaptam, ahonnan nem számítottam rá! Így hát alaposan felszívtam magam, és folytattam!

Mi történt volna, ha abbahagyom? Oltári nagy hibát követtem volna el, hiszen akkor nem állnék most itt, a könyvemre várva, amit hamarosan már a kezemben tarthatok! És még mi történt ezután? Hamarosan folytatom! 😉

H. Fajth Evelin